Életünket behálózzák az ismeretségek, találkozások, újabb és újabb emberi kapcsolatok.

Vannak, akik épp csak beköszönnek mindennapjainkba és rövid idő elteltével talán az arcuk még ismerős a tömegben, de a nevükre már egyáltalán nem emlékszünk.  Mások viszont mindig ott vannak. Rendszeres időközönként felbukkannak. Nem családtagok, nem barátok: az életünk filmjének szereplői. Nem jelentéktelenek, de nem is elszakíthatatlanul fontosak. A film pereg, ők pedig különböző formában bukkannak fel. Ott voltak az iskoláinkban, a munkahelyeken, vagy épp a tágabb haveri körök holdudvarában.

A film pereg, a dramaturgiának pedig jót tesz, hogy a fentiek mellett időnként apró emberi csodák részesei is lehetünk. Mert vannak olyan találkozások, amikor két ember egyszerűen képtelen elmenni egymás mellett. A celluloid szalag egyetlen képkockáján egymás mellé kerülnek. Egyetlen képkocka. A másodpercnek mindössze 1/24-ed része. Éppen csak annyi, amíg az egyik lélek megérinti a másikat.

De ez a pillanat éppen elég ahhoz, hogy örökre összekösse őket.

Most, hogy már szinte menekülök a  sok hó elől, arra gondolok, hogy imádom a nyári estéket. Talán azért is, mert a "Kamaszgólya" éveimet  idézik: a zene beledübörög az éjszakába, a fiatal fiúk és lányok boldogan nevetnek a sápadt holdra, az pedig pajkosan visszanevet rájuk. A nők ringatva kivillantják szabadon hagyott, napbarnított csípőjüket. A kihívó pillantásokat búja nevetések kísérik. A meleg levegőben cigarettafüst kúszik a csillagos égbolt felé, hogy onnan nézzen vissza a maradandó pillanatokra.

Tökéletes időpont. Megtörténhet, hogy izgalmas flörtök helyett igazi szerelmek szövődnek. Hiszen, csak egy pillanat kell hozzá.
 

Csak egy pillanat. Azt mondják.