Szeretek mesélni. Mégis vannak dolgok, amikről nem beszélek.  Ez a blogposzt egy ilyen titkomról szól. Most elmondom mindenkinek...

Harminckettő. Ez az évek száma, amit eddig leéltem.

Négy. Ez a percek száma, amit a halál torkában töltöttem.

 



Nem tudom mennyien lehetünk, akik az események majdnem tragikus végkimenetele miatt elmenni kényszerültünk és volt erőnk lehetőségünk visszatérni, de egy kisebb faluban valószínű nem férnénk el.
 

Sokáig úgy élt az emlékeim mélyén az eset, hogy meg voltam róla győződve, nem volt igazi halálközeli élményem. Magára az esetre sem gondolok soha. Azon kevés élményeim közé tartozik, amit talán ösztönösen eltemettem a tudatom legmélyén. Szerencsére semmilyen formában nem része a napjaimnak. Valószínűleg azért is, mert nem szoktam róla senkinek beszélni.

Az esetről most sem szeretnék részletekbe menően mesélni. Elég legyen annyi, valóban bármelyik pillanatban megtörténhet velünk, hogy nem jön a holnap. Velem éppen úgy esett meg, hogy előtte már tisztában voltam vele, kockázatos amire vállalkoztam, hiszen sokszor a legváratlanabb pillanatban történhet valami, ami legyőzi a sok éves rutint. Nekem ez a pillanat majdnem az életembe került.

Hirtelen történtek a dolgok és már csak az tudatosult bennem, hogy valami békés megnyugvás ereszkedett rám, miközben körülöttem mindenki nagyon nyugtalan lett. Körbeálltak, izgatottan biztattak, hogy lélegezzek. Kellemes bódultság érzése itatta át a tudatom. A nyugalomra, amely mintha a sejtjeimet is átjárná, tisztán emlékszem. A légzésem egyre ritkább lett, de nem éreztem, hogy nekem gyakrabban kellene levegőt vennem. Nem érztem semmit. Fájdalmat sem. Csak a nyugalmat. Nagyon könnyűnek éreztem magam, aztán úgy tűnt, mintha lassan álomba merülnék.

Sejtettem-e, hogy talán életem utolsó utazásra indulok?
Nem is tudatosult bennem. Nem volt olyan élményem, hogy elhagyom a testem és mint egy külső szemlélő figyelem magam a körülöttem állókkal (akik akkor már az életemet igyekeztek megmenteni), ahogy nem láttam az alagútat sem a hívogató fénnyel. Nem voltak víziószerű elemek. Igaz, a témával foglalkozó kutatók szerint a klinikai halál állapotában bekövetkezett víziók az agy oxigénszegénység miatti védekező mechanizmusának melléktermékei és csak kevés embernél jelentkeznek.

Másfél óra múlva a kórházi ágyon ébredtem, de az orvosok csak két hét múlva mondták el, hogy a klinikai halálból hoztak vissza.

Hogy megváltozott-e az eset után az életem?
Igen. Megváltozott. Megerősödött bennem a küldetéstudat és igyekszem tenni valamit a társadalomért, amelynek a tagja vagyok.

Valójában a négy perces halálom adott értelmet a hátralévő életemnek.

„Ne feledd, a legfontosabb az, hogy életben maradj!” (Afeni Shakur)
 
2pac-Elton John: Ghetto Gospel