Ha most látnám őke- visszamenve az időben-, mosolyognék rajtuk, hogy milyen édesek.
Két ember, akik őszintén megnyíltak egymásnak. Érzik, hogy talán jó lenne ha nem lenne köztük ez a távolság. Talán jó lenne gyakrabban a másikkal lenni. Csak úgy… céltalanul bolyongva. Amikor értelmét vesztik a miértek, amikor csak ők vannak ketten. Amikor más nem is számítana csak az, hogy együtt.

Ha most látnám őket- visszamenve az időben-, fájó szívvel néznék rájuk, mert nem érteném hogyan képesek elmenni az emésztő tűz mellett. Talán nem hitték, hogy a legnagyobbnak gondolt nehézségeket is letudják győzni? Hiszen azok az akadályok a közös erejükkel legyőzhetők lettek volna. Ők miért nem hittek benne?

Ha most látnám őket- visszamenve az időben-, elszorulna a torkom, mert nem vették észre mennyire fontosak egymásnak. Azt mondanám nekik, hogy merjenek hinni a barátságuk és a lelki összetartozás erejében! Tudniuk kellene, hogy ha nem hisznek egymásban, akkor csak végtelen üresség és keserű íz marad. Elmondanám nekik, hogy izzó szenvedély nem létezik kockázatok nélkül, mert a szenvedélyhez szélsőségek kellenek. Mennyei magasságok és pokoli mélységek: ígéretek, felhőtlen szárnyalások, boldog nevetések, könnyek, torokszorító félelem és édes fájdalom.

Ha most látnám őket- visszamenve az időben-, kedvesen mosolyognék rájuk és elmondanám nekik, hogy a boldogsághoz vakmerőnek és egy kicsit őrültnek kell lenni.

Laura Pausini: It's Not Good-bye