
A szülőfalumból egy régi kedves barátom írt az egyik közösségi portálon. Miután válaszoltam neki, visszaírt, hogy nagy örül, mert kicsit félt a levél elküldésétől, és arra gondolt, hogy biztosan válaszra sem méltatom majd a megkeresését.
Furcsa gondolatok kerítettek a hatalmukba, hiszen egy kis közösségben éltünk évekig és tucatnyi felejtethetetlen emlék köt hozzá. Ahogy mindenkihez, aki csak része volt az életemnek.
Miért hiheti azt valaki, hogy én más lettem, csak azért mert tíz éve nem lakom már abban a kis községben? Miért lettem volna más ember? Csak azért, mert könyveket publikálok, vagy éppen vezető beosztásban dolgozom? Igaz, sokat változtam. Ami egykor fontos volt, ma már lényegtelen. Ami régen hidegen hagyott, ma az életem meghatározó része. De nem lettem más ember!
Soha nem titkoltam senki elől, hogy honnan jöttem és hová tartok. Nem változtam, csak voltak titkos terveim és álmaim, amit bármi áron megakartam valósítani. (Hittem bennük, mert lehetetlennek tüntek!) A legnehezebb körülmények között is láttam a céljaim és nem volt olyan akadály, ami meghátrálásra kényszeríthetett volna. (Tudtam, hogy az akadály maga az út.) De az a mindig mosolygó, örök optimista srác maradtam a szomszédból.
Vajon tudják a volt barátok, haverok, osztálytársak, tanárok, munkatársak, hogy ha tehetném és időm lenne rá szívesen leülnék velük egy kávéra, hogy hosszan beszélgessünk, közös emlékeket idézzünk?
Tudják vajon, hogy gyakran eszembe jutnak?
Tudják vajon, hogy talán akaratlanul is befolyásolták az életemet azzal, hogy egy élő, impulzív közösség tagjai voltunk?
Tudják vajon, hogy én ezekből az emlékeimből, élményeimből merítek erőt a mai életemhez? Tudják vajon, hogy bárhová sodor az élet ők már örökre bennem maradnak? Hogy minden, ami a fiatalságom része volt befolyásolja a mostani döntéseimet?
Tudják vajon, hogy én lélekben nem változtam?
Talán nem tudják.
De ennek vajon így kell lennie?