Gondolkodtam, hogy mit is írhatnék a mai napra... Mert ha a Valentin nap populáris arcát nézzük, akkor  egy  könnyed két soros kis idézet és egy szívecskés fotó is elegendő lehet. De ne nézzük most a populáris arcát!

Ebben az esetben viszont álljon itt Szabó Lőrinc Képzelt képzeleteddel című szonettje:

 

 

 

Képzelt képzeleteddel

 

Képzelt képzeleteddel képzelem,

hogy idegondolsz, kedves, mialatt

gyors kerék visz: sóvár magányomat

hívja magányod, együtt vagy velem,

 

ahogy veled én, és ahogy nekem

vigaszt csak képzelt jelenléted ad,

fájdalmad fájdalmamban érzi csak

enyhülni szorítását szíveden.

 

Képzelt képzeleteddel képzelem,

hogy együtt vagyunk: az enyém kevés

volna, magába, míg így, szüntelen

 

kettőződve, mint tündér repesés

hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen

egymásba zárva tart a szerelem.

 

"Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre."
(Márai Sándor)

Nemrég érdekes dolog történt.
A szülőfalumból egy régi kedves barátom írt az egyik közösségi portálon. Miután válaszoltam neki, visszaírt, hogy nagy örül, mert kicsit félt a levél elküldésétől, és arra gondolt, hogy biztosan válaszra sem méltatom majd a megkeresését.



Furcsa gondolatok kerítettek a hatalmukba, hiszen egy kis közösségben éltünk évekig és tucatnyi felejtethetetlen emlék köt hozzá. Ahogy mindenkihez, aki csak része volt az életemnek.

Miért hiheti azt valaki, hogy én más lettem, csak azért mert tíz éve nem lakom már abban a kis községben? Miért lettem volna más ember? Csak azért, mert könyveket  publikálok, vagy éppen vezető beosztásban dolgozom? Igaz, sokat változtam. Ami egykor fontos volt, ma már lényegtelen. Ami régen hidegen hagyott, ma az életem meghatározó része. De nem lettem más ember!

Soha nem titkoltam senki elől, hogy honnan jöttem és hová tartok. Nem változtam, csak voltak titkos terveim és álmaim, amit bármi áron megakartam valósítani. (Hittem bennük, mert lehetetlennek tüntek!) A legnehezebb körülmények között is láttam a céljaim és nem volt olyan akadály, ami meghátrálásra kényszeríthetett volna. (Tudtam, hogy az akadály maga az út.) De az a mindig mosolygó, örök optimista srác maradtam a szomszédból.

 

Vajon tudják a volt barátok, haverok, osztálytársak, tanárok, munkatársak, hogy ha tehetném és időm lenne rá szívesen leülnék velük egy kávéra, hogy hosszan beszélgessünk, közös emlékeket idézzünk?

Tudják vajon, hogy gyakran eszembe jutnak?

Tudják vajon, hogy talán akaratlanul is befolyásolták az életemet azzal, hogy egy élő, impulzív közösség tagjai voltunk?

Tudják vajon, hogy én ezekből az emlékeimből, élményeimből merítek erőt a mai életemhez? Tudják vajon, hogy bárhová sodor az élet ők már örökre  bennem maradnak? Hogy minden, ami a fiatalságom része volt befolyásolja a mostani döntéseimet?

Tudják vajon, hogy én lélekben nem változtam?

Talán nem tudják.

De ennek vajon így kell lennie?

 

Életünket behálózzák az ismeretségek, találkozások, újabb és újabb emberi kapcsolatok.

Vannak, akik épp csak beköszönnek mindennapjainkba és rövid idő elteltével talán az arcuk még ismerős a tömegben, de a nevükre már egyáltalán nem emlékszünk.  Mások viszont mindig ott vannak. Rendszeres időközönként felbukkannak. Nem családtagok, nem barátok: az életünk filmjének szereplői. Nem jelentéktelenek, de nem is elszakíthatatlanul fontosak. A film pereg, ők pedig különböző formában bukkannak fel. Ott voltak az iskoláinkban, a munkahelyeken, vagy épp a tágabb haveri körök holdudvarában.

A film pereg, a dramaturgiának pedig jót tesz, hogy a fentiek mellett időnként apró emberi csodák részesei is lehetünk. Mert vannak olyan találkozások, amikor két ember egyszerűen képtelen elmenni egymás mellett. A celluloid szalag egyetlen képkockáján egymás mellé kerülnek. Egyetlen képkocka. A másodpercnek mindössze 1/24-ed része. Éppen csak annyi, amíg az egyik lélek megérinti a másikat.

De ez a pillanat éppen elég ahhoz, hogy örökre összekösse őket.

Most, hogy már szinte menekülök a  sok hó elől, arra gondolok, hogy imádom a nyári estéket. Talán azért is, mert a "Kamaszgólya" éveimet  idézik: a zene beledübörög az éjszakába, a fiatal fiúk és lányok boldogan nevetnek a sápadt holdra, az pedig pajkosan visszanevet rájuk. A nők ringatva kivillantják szabadon hagyott, napbarnított csípőjüket. A kihívó pillantásokat búja nevetések kísérik. A meleg levegőben cigarettafüst kúszik a csillagos égbolt felé, hogy onnan nézzen vissza a maradandó pillanatokra.

Tökéletes időpont. Megtörténhet, hogy izgalmas flörtök helyett igazi szerelmek szövődnek. Hiszen, csak egy pillanat kell hozzá.
 

Csak egy pillanat. Azt mondják.